És belelépett a gázba!…Persze csak a megengedett sebességgel haladtunk. Azt hittem ezek után nem lesz nagyobb meglepetés. Hát még nem tudhattam akkor, hogy mi várt rám…Az étterembe is ugyanolyan virág-út vezetett. Egy pincér már kint várta az érkezésemet. Kiszálltam a kocsiból.( Tűsarkúban elég nehéz menni, majdnem hasra is estem, de a pincér elkapott.)
-Köszönöm…Nem tudja elképzelni, milyen nehéz tűsarkúban flangálni…-és piruló arccal néztam a férfire.
-Csak jók a reflexeim…Meg tudom érteni hölgyem!J -és halványan elmosolyodott- Bekísérhetem?
-Persze!
Ezzel bevezetett az étterembe. Most vettem csak észre, milyen elegáns hely! Az üvegajtó és az aranyozott kilincs már arról árulkodott, hogy drága hely. Odakísért az asztalhoz, ahol már meg volt terítve 2 személynek.
-Elnézést!
-Igen hölgyem?
-Hol van Kántor István úr?
-Ne aggódjon kisasszony, mindjárt itt lesz! Addig szabad töltenem egy pohár pezsgőt?
-Rendben, várok! Igen kérek szépen, köszönöm!
Lassan körbepillantottam. A pincéreken és az ott dolgozókon kívül egy lélek sem volt a helyiségben. Minden asztalon volt egy kis csokor rózsa. A rózsa nagyon romantikus virág…A szenvedélyt és a szerelmet jelképezi.
„István komolyan akarhat tőlem valamit…” –még a gondolatba is belepirultam.
Ahogy így elnézegettem a dolgokat, hátulról egy meleg férfikéz gyengéden ráfonodott a szememre, hogy becsukódjon. Akkor már tudtam, hogy ő az. Hátrafordultam és ténylegőt láttam…Rózsával a kezében odatérdelt elém, kezet csókolt és átadta azt a gyönyörűséges jelképet; szimbólumot. Pironkodva elmosolyodtam.
-Jó estét Renáta! Gyönyörű ma este!
-Jó estét István.
-Kérlek…Csak Isti.
-Hát jó, Isti. Neked köszönhetem a ruhát! Igazán nem kellett volna…
-Reméltem, hogy eltalálom a méretet, de látom, hogy tökéletesen áll Neked.
2 órán keresztül beszélgettünk, pezsgőztünk és egymásnak elmeséltük az életünket.
-…és csak kergetett és kergetett, aztán amikor elkapott jól megcsikizett! –mesélte vidáman.
Én harsányan kacagtam.
-És most hány éves az apukád? -kérdeztem
-Már évekkel ezelőtt meghalt sajnos. Isten nyugasztalja.
-Ó, bocsánat!…Részvétem!…-kicsit kényelmetlenül éreztem magam.
-Semmi baj! Nem tudhattad! -és bíztatóan mosolygott.
Ezek után vacsoráztunk. Ezt az estét végtelenül hosszúnak éreztem, nagyon szép volt. Soha nem felejtem el!
Mikor végeztünk a vacsorával, kifizette a számlát.
-Csodásan éreztem magam veled! –és nyomtam egy puszit az arcára. Neki teljesen érzéki volt és elégedett mosolygott.
-Én is Reni! Soha nem találkoztam még olyan nővel, mint Te! Varázslatos vagy!…-és mélyen a szemembe nézett. Majdnem elolvadtam!…
-Ööö…Igazán?----közben megindultunk a limuzin felé. Valamire ráléphettem, mert majdnem elbotlottam.
-Sajnos én ilyen ügyetlen vagyok…-mondtam vöröslő fejjel.
-Semmi gond! –aranyosan mosolygott- Néha én is ilyen vagyok!
És együtt nevettünk. Beültetett a limuzinba és hazavitt. Odakísért az ajtóhoz.
-Hát…Nagyon köszönöm ezt a fantasztikus estét!
-Én köszönöm!- azzal lassan odahajolt hozzám és gyengéden megcsókolt. Nem tudtam neki ellenállni! A hatalmába kerített… Mielőtt még észhez tértem volna, már a kocsinál állt és visszaszólt, hogy majd hív. Ezek után el is ment. „Olyan jól csókol…Olyan helyes…” –így ezekkel a gondolatokkal araszoltam be az ajtón. Teljesen kába voltam a mámortól…Aznap este mosollyal az arcomon feküdtem le aludni.
Ébredeztem. A kábultság még benne volt a fejemben, de ez már másféle kábultság volt… Olyan rideg…Ahogy kinyitottam a szemeimet, fehér falakat láttam, fehér bútorokkal és valamilyen műszerekkel. Azonnal elmúlt a boldogságom, mert orvost pillantottam meg. Elmagyarázta, hogy amikor ellökött a tolvaj, akkor a fejemet is bevertem, agyrázkódást kaptam. Azután el is ájultam és behoztak a kórházba.
-Köszönöm doktor úr!
-Nincs mit, de hölgyem! Nézzen csak a szekrényére!…
És ott hevert a gyönyörűséges vörösrózsa.
