Novellák és versek,amiket én írtam!

A tisztás

Régen anyuval mindig egy szép kis tisztásra mentünk,még apu halála előtt,ilyenkor mindig várt ránk egy kis elemózsiával.
Azóta nem jártunk ott.Azt a helyet nem lehet elfelejteni!Nyáron,na meg tavasszal is teli van szebbnél szebb és illatos virágokkal.Ilyet nem mindenhol látni!Akkor még gyerek voltam,csak 9 éves,a hugom,Jane,pedig 6.Azon a napon amikor anyuval a szokásos úton mentünk a tisztás felé,hirtelen rosszul lett.Hugommal gyorsan odaültünk mellé a földre,már kezdte jobban érezni magát.
-Semmi baj gyerekek!Már jól vagyok!Kicsit szedjük a lábunkat,különben apátók felfalja az összes harapnivalót!-szelíden mosolygott,megcsikizett minket,mi felpattantunk és máris futásnak eredtünk.Boldog óra volt.Önfleledten szaladgáltunk,de azért megvártuk édesanyánkat is és együtt érkeztünk meg a tisztásra.Apu már várt minket.Széles mosollyal fogadott mindegyikünket,aztán átölelt.Mindig is csodáltam aput!Olyan nagy és erős volt,mégis milyen gyöngéden fonódott össze rajtunk két karja!Miután megvolt az ölelés,leültünk és beszélgettünk,játszottunk,azután pihentünk.Ezek után szedelőzködtünk és hazaindultunk.Mikor már az ajtónál voltunk,apu és anyu megtorpant.Zajt hallottak,nagyon megijedtünk.Hátráltunk.Anyu megfogta apu kezét,egymás szemébe néztek.Mind a kettőjüknek riadt és sápadt arca volt.
-Szivem,vidd innen a gyerekeket!Hívj rendőrt!-mondta apu.
-Drágám...-előbb vetett ránk egy futó pillantást,aztán mélyen apu szemébe fúrta tekintetét-Légy óvatos!
-Rendben!
Ezzel apu fölkapta a baseball ütőt a teraszról és sejtelmesen megindult az ajtó felé.Lassú,nesztelen léptekkel közeledett a gyászosan nyikorgó,törött ajtó felé.Mikor már eltűnt a szemünk elől,hirtelen torkaszakadtából üvölteni kezdett,amolyan csatakiáltás volt.Megláthatta a betörőt.Nagy hangzavar volt.Csörömpölés,apu kiáltása,a betörő mély hangja,azután egy nagy puffanás.Egyetlen egy puffanás,de hatalmas.A csatazaj hirtelen elhalt.Néma csend,anyukám és a hugom riadt arcát még néha ma is magam előtt látom...Anyu és én összenéztünk.Már tudtuk mi történt,mégse akrtuk felfogni.Ekkor a Betörő kiugrott az ablakon és elrohant...Mi nem mozdultunk.Talán nem vett minket észre...De ott álltunk az ijedtségtől dermedten,mint a kőszobrok.Eltelhetett pár perc,mire anyu megmozdult,észhez kapott és berohant a házba,minket arra utasítva,hogy maradjunk a helyünkön.Kétségbeesett,szívszorító jajgatást hallottunk odabentről.Még mindig ott álltunk...Annak a boldog órának vége volt.Jane összeesett és halkan sírt.Még csak 6 éves volt,de fel tudta fogni a helyzetet.Viszont én még mindig ugyanúgy álltam,sokkot kaptam...Szirénák hangjaát hallottam,sírást,kiabálást,csitítást...Minden összefolyt bennem,aztán se kép,se hang.
Mély nyomot hagyott bennem.De ennek már öt éve.Még mindig nem sikerült teljesen kihevernem.
Megint itt van a nyár.A hugommal elhatároztam,hogy anyut meglepjük valamivel.A szörnyű eset óta nem lehetett felvidítani,magábaroskadt.Újra bejártuk az ismert utat.A fák levelei lágyan ringatóztam a hűs szellőben,mintha örülnének,hogy újra itt vagyunk.Ettől vidámabbak lettünk.Az emlékek újra felelevenedtek bennünk,sokatmondó pillantást vetettünk egymásra és hagytuk,hogy a kellemes emlékek magukkal ragadjanak.Eldöntöttük,mi lesz anyu meglepetése.Haza is indultunk.Anyut sírva találtuk a telefonkagylóval a kezében,ami lassacskán kicsúszott gyönge ujjai közül.Odamentünk hozzá,de ő kiszakította magát a vigasztaló ölelésünkből.Úgy döntöttünk,hogy a meglepetést későbbre halasztjuk.Az ebéd síri csendben zajlott le.A teríték leszedése után anyu rászánta magát,hogy beszéljen velünk.Elmagyarázta nekünk,hogy rosszindulatú daganatot fedeztek fel az agyában és ma kapta meg a visszajelzést,hogy már körülbelül csak egy hónapja van vissza.Alig tudta elmondani a sűrű könnyhullatás közepette...Mi is sírtunk.Próbáltuk bepótolni azt,ami kimaradt 5 év alatt.
Már eltelt 2 hét és (mint minden reggel) anyu ágyához rohantam megnézni,hogy még él-e.Ébresztgettem,sikerrel.Ez a nap boldogabb volt,mint a többi...Élveztük a nyár örömeit.Most előhuzakodtunk a meglepetésünkkel.Bekötöttük anyu szemét a sálammal és kivezettünk a lakásból.A tisztásunkhoz vittük.Csak egy pokróc és egy magányos piknik kosár várt ránk.
-Ismerős útvonal,ismerős illatok...Vajon hol lehetünk?-mondta anyu találóskéedés szerűen és 5 év után először megeresztette azt az édes mosolyt,amit annyira szerettem benne!
Levettem a sálat a szeméről és elégedetten mosolygott,mert kitalálta,hogy hol vagyunk.A piknik is tetszett neki.Utána sétálgattunk az erdőben és játszottunk.Már kezdett alkonyodni mikor hazaértünk.Lefeküdtünk,mindenki mosollyal az arcán aludt el.Aznap este rosszat álmodtam,anyut láttam haldokolni,egy ideig nem tudtam aludni,de mégis valahogy elnyomott az álom...Másnap reggel lélekszakadva rohantam szeretett édesanyám ágyához.Ébresztgettem,fel is ébredt és csak ennyit mondott:
-Ez volt életem egyik legszebb napja!Szeretlek titeket!-közben Jane is ott volt már.
-Mi is szeretünk téged anyu!-hangzott el egyszerre a szívből jövő válasz.
Anyu ezt az utolsó mondatot hallotta utoljára.Keze,ami előbb még az arcomon volt,az ágyra esett,élettelenül.Utolsó lélegzetét kilehelte,szemében kihúnyt a csillogás.Mereven rám volt szegezve üveges szeme...Szemhéjait lehajtottam,hugommal ráborultunk,De ő ezt már nem érezhette...

2009.06.02.